Évtizedek a zongoránál

A Pesti Vigadóban adott telt házas koncertet Hegedűs Endre zongoraművész. A 70. születésnapját ünneplő Kossuth-, Liszt- és Cziffra-díjas pianista Chopin és Liszt műveit játszva ünnepelt együtt a közönséggel. A zongoraművészt, aki 1954. szeptember 16-án született Hódmezővásárhelyen, a Vigadó színpadán három méter hosszú „virágszőnyeg” várta. A nagy sikerű koncert végén felesége, a sokszor négykezespartnereként is játszó Hegedűs Katalin zongoraművész megjelent a kezében hetven szál piros rózsával, a különteremben rendezett meglepetéspartin pedig barátok, jó ismerősök, zenésztársak és kamarapartnerek fogadták.

– Diákszerelem, diákházasság volt a miénk. 1978-ban, egy Ránki Dezső-hangverseny után hazakísértem Katicát a Zeneakadémiáról (Hegedűs Katalin – a szerk.), decemberben eljegyeztük egymást, és áprilisban összeházasodtunk. Feleségem attól kezdve mellettem áll és támogat – mondta beszélgetésünk kezdetén Hegedűs Endre zongoraművész és zenepedagógus, akinek a közönség szeretete ad erőt ahhoz, hogy felnőtteknek és gyerekeknek tolmácsolja a mesterműveket, akár minden nap.

– Mikor érezte meg, hogy a zene világa az otthona?

– Kicsi gyerekként. Zeneszerető szüleim mellett már másfél évesen leülhettem a lakásunk közepén álló, nagy, fekete zongorához, és csiklandozhattam a billentyűket. Ötéves koromban Hódmezővásárhely hírességének tartottak, azt mondták, hogy „ez a kölök bármit le tud játszani, amit fütyülnek vagy énekelnek neki, mi több, még kíséretet, akkordokat is tud hozzátenni”. A magánórák után nyolcévesen Évi nénihez (Kovács Pálné tanárnő – a szerk.) kerültem, aki most nyolcvanhat évesen is felhív, ha a rádióban hallja a zongorajátékomat. A gyerekeknek az a legfontosabb, hogy tanáruk melegszívű, sokszor elnéző és mosolygós legyen. Ilyen volt Évi néni, aki jól viselte, hogy nem gyakoroltam, az óráin többnyire blattoltam – igaz, ezt szemtelenül jól csináltam. Tizenhárom évesen döntöttem el, hogy zongoraművész leszek.

– A szegedi, majd a budapesti zenei szakközépiskola után a Zeneakadémiára járt, amelynek utolsó éveitől kezdve nemzetközi versenyeken vett részt.

– Hihetetlenül sok időbe kerül az, hogy az ember a zongoraművészet mesterévé váljon. Húsz nemzetközi zongoraversenyen játszottam, és ebből tízszer díjazottként jöttem haza. Szerettem volna ismertté válni, kitűnni a kiválóak közül. Sokan zongoráznak nagyon jól, mindenki a lehető legtökéletesebb játékra törekszik, de nem az a legfontosabb. Az ember a lelkén keresztül folyatja a rég elporladt zeneszerzők ránk hagyott örökségét. A kotta nagyon pontos, de még az előadói utasítással együtt is pontatlan. Nem elég lejátszani a hangokat, a zenei élményhez lelki tartalom és egy érző szív is kell. Nagyon sok foglalkozást igényel egy-egy darab, amíg olyan szép lesz, hogy tartós csodálkozásra készteti a hallgatókat, és az emberek azt mondják: Hűha! Ilyet még nem hallottam. Erre törekszem minden erőmmel, és ez kitölti az egész életemet.

Tamás Angéla (Városházi Híradó)